ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Tanítási módszerek

    "Együgyűeknek eszesség, gyermekeknek
  tudomány és meggondolás..."
  (Péld 1:4).
  
  A nevelés hosszú időkön át főképpen az emlékezőtehetség foglalkoztatására irányult, a végletekig megterhelve azt, míg a többi szellemi erőt nem fejlesztették kellőképpen. A tanulók azzal töltötték idejüket, hogy elméjüket szorgalmasan megtöltsék a kevésbé hasznavehető ismeretekkel. Így értelmük - amelyet olyan dolgokkal terheltek meg, amiket az nem tudott megemészteni és felfogni - elgyengült, és képtelenné vált az életerős, önálló gondolkodásra; ezért megelégedett azzal, hogy mások ítéletére és felfogóképességére támaszkodjék.
  A módszer ártalmasságát látva némelyek a másik végletbe estek. Szerintük az embernek csak azt kell fejlesztenie, amivel rendelkezik. Az ilyen nevelés azonban önelégültséghez vezeti a tanulót, és így elvágja őt az igazi ismeret és erő forrásától.
  Az a nevelés, amely úgy fejleszti az értelmet, hogy önálló gondolkodásra bátorít, olyan erkölcsi jelentőséggel bír, amelyet csak nagyon kevéssé értékelnek. Amikor a tanuló feláldozza azt a képességét, hogy önmaga ítéljen és önállóan gondolkodjon, képtelenné válik az igazság és tévelygés megkülönböztetésére, így a csalásnak könnyű zsákmányává válik. Könnyen rábírható lesz a hagyományok és szokások követésére.
  Egy tényt széles körben figyelmen kívül hagynak - sohasem veszélytelenül - éspedig azt, hogy a tévedés ritkán tűnik annak, ami a valóságban!
  
  Összekeveredik az igazsággal vagy hozzáadják ahhoz az igazsághoz, amelyet elfogadnak. Ősszüleink bukását is a jó és gonosz tudásának fájáról való evés okozta. A jó és rossz keverékének elfogadása okozza ma is a férfiak és nők bukását. Azt az embert, aki mások ítéletétől függ, előbb vagy utóbb biztosan félrevezetik.
  A helyes és helytelen közötti különbségtevés képességével csak akkor rendelkezhetünk, ha egyénileg Istenre támaszkodunk. Mindenkinek saját magának kell tanulnia Tőle az Ő Igéje által. Értelmi képességeinket azért kaptuk, hogy felhasználjuk. Isten azt kívánja, hogy ezeket mindig gyakoroljuk! Így szól hozzánk: "No jertek, törvénykezzünk..." (Ésa 1:18). Isten meghív bennünket. Ha Rá támaszkodunk, bölcsességet nyerhetünk, hogy megvessük a gonoszt és válasszuk a jót (Ésa 7:15; Jak 1:5).
  Minden igazi tanításban a személyes kapcsolat a legfontosabb. Krisztus is egyénenként foglalkozott az emberekkel. Legértékesebb tanítását gyakran bizalmasan, csak egy hallgatónak adta. Az Olajfák hegyén Nikodémussal, a tiszteletreméltó rabbival éjszaka beszélgetett. Sikár kútjánál a megvetett samáriai asszonynak nyitotta meg az igazság legértékesebb kincseit, mert felismerte a hallgatók szívének fogékonyságát, elméjük nyitottságát, lelkük befogadóképességét. Krisztus számára a lábainál tolongó sokaság sem volt csupán emberi lények felismerhetetlen tömege. Közvetlenül szólt minden lélekhez, és felhívást intézett minden szívhez. Figyelte hallgatói arcát. Észrevette tekintetük felvillanását, a hirtelen felragyogó fényt, amely elárulta, hogy az igazság eljutott lelkükbe, és az Ő szívébe is megrezdült az együttérzés örömének választ adó húrja.
  Krisztus észrevette minden emberi lényben a lehetőséget. Őt nem térítette el a semmit sem ígérő
  
  vagy kedvezőtlen környezet. Mátét a vámbódéból, Pétert és testvérét a halászhajóból hívta el, hogy tanuljanak Tőle.
  Ma is ugyanerre a személyes érdeklődésre, a személyes fejlődés iránti ugyanilyen figyelemre van szükség a nevelés munkájában. Sok, látszólag semmit se ígérő ifjú gazdag talentumokkal bír, amelyeket azonban nem használ fel. Képességeik rejtve hevernek, mivel nevelőik sem ismerték fel azokat. Sok, külsőleg nem vonzó fiúban és leányban, mint egy durván faragott kőben, értékes anyagot találhatunk, amely kiállja a hő, a vihar, a terhelés próbáját. Az igazi nevelő felismeri, hogy mivé lehetnek tanítványai és ismeri az anyag értékét, amellyel dolgozik. Bátorítani fog minden erőfeszítést, bármely tökéletlen is az, hogy alkalmazkodjék a helyes alapelvekhez.
  Minden ifjút meg kell tanítanunk az odaadás szükségességére és hatalmára, mert a siker sokkal inkább függ tőle, mint a lángelmétől vagy a nagy képességektől. Odaadással, áldás nélkül a legragyogóbb képesség is csak keveset ér, míg a helyesen irányított erőfeszítésekkel egészen közönséges képességű egyének is csodákat művelnek. A lángelme, akinek teljesítményeit csodáljuk, majdnem mindig egyesül a fáradhatatlan, összpontosított törekvéssel.
  Az ifjúságot meg kell tanítanunk arra, hogy tűzzék ki célul minden képességük fejlesztését, a gyengéket ugyanúgy, mint az erősebbeket. Sok ifjúban megvan az a hajlam, hogy tanulmányait csak bizonyos területekre korlátozza, ami éppen kedvére való. Az ilyen téves nézet ellen védekeznünk kell. Életünket, munkánkat természetes hajlamaink irányítják, és ha azok helyesek, akkor gondosan ápolnunk kell őket. Ugyanakkor arra is gondolnunk kell, hogy a kiegyensúlyozott jellem és a sokirányú hatékony munkavégzés nagymértékben függ a harmonikus
  
  fejlődéstől, ez pedig csak egy alapos, mindenre kiterjedő nevelés eredménye lehet.
  A tanító törekedjék állandóan az egyszerűségre és a hatásosságra. Nagyrészt szemléltetés által tanítson, és az idősebb tanulókkal is gondosan bánjon, minden magyarázata egyszerű és világos legyen. Sok tanuló, aki bár éveiben előrehaladott, értelemben még gyermek. A nevelés munkájában fontos tulajdonság a lelkesedés. Ezen a téren hasznos indítványt tartalmaz az a megjegyzés, amelyet egykor egy ünnepelt színész tett. A Canterbury érsek feltette neki azt a kérdést, hogy a színészek a színdarabokban miért tudják befolyásolni hallgatóikat oly erőteljesen, holott képzelt dolgokról beszélnek, míg az evangélium lelkészei oly kis mértékben tudnak hatni híveikre, holott valóságos dolgokat hirdetnek. A színész így felelt: Az ok nagyon egyszerű! A lelkesedés hatalmában rejlik. Mi színészek a színpadon úgy beszélünk a képzelt dolgokról, mintha az valóság volna, míg önök a szószéken úgy beszélnek a valóságos dolgokról is, mintha csak képzelt dolgok lennének.
  A tanító kézzelfogható problémákkal foglalkozik, ezért azzal a lelkesedéssel és erővel beszéljen róla, amelyre valóságuk és fontosságuk ismerete ihleti őt! Minden tanító úgy vegye, hogy munkája határozott eredményeket hoz! Mielőtt megkísérli egy tárgy tanítását, legyen határozott terve és tudnia kell, mit akar elvégezni! Ne legyen elégedett mindaddig, amíg a tanuló meg nem érti a vele kapcsolatos alapelveket, fel nem ismeri igazságait és el nem tudja mondani világosan azt, amit tanult!
  Mialatt a nevelés magasztos célját szem előtt tartja, bátorítsa az ifjúságot arra, hogy haladjon előre mindaddig, amíg képességei megengedik! Mielőtt magasabb tárgyak tanulmányozásába kezdenének, uralniuk kell az alacsonyabb ismereteket! Ezt
  
  azonban gyakran elhanyagolják. A főiskolák és egyetemek tanulói között is nagy hiányosság uralkodik az általános tárgyak ismeretében. Sok tanuló a magasabb számtannal foglalkozik már, közben képtelen az egyszerű számítások elvégzésére is. Sokan tanulmányozzák a beszéd művészetét, hogy megszerezzék a szónoklás képességét, közben képtelenek értelmesen, megragadó módon olvasni. Vannak emberek, akik megszerezték a szónoklattan elméleti ismeretét, mégsem tudnak összeállítani és megfogalmazni egy közönséges levelet.
  A nevelés lényegének alapos ismerete ne csak feltétele legyen a magasabb iskolákban való felvételnek, hanem állandó próbája a tanulási folyamatnak és a tanulók előmenetelének. A nevelés minden ágában vannak elérendő célok, amelyek fontosabbak, mint azok, amelyeket csupán technikai ismeretekkel biztosíthatunk. Vegyük például a nyelveket. Egy idegen nyelv elsajátításánál - akár élő, akár holt nyelvről van szó - fontosabb, hogy könnyedén és pontosan írjunk anyanyelvünkön. Azonban a nyelvtani szabályok ismerete által nyert tudás nem hasonlítható össze fontosságban a beszéd magasabb szempontból való tanulmányozásával. Ezzel a tudással nagymértékben összefügg az élet jó - és balsorsa.
  A beszéd fő követelménye az, hogy tiszta, kedves és igaz legyen; vagyis a "külső legyen kifejezése a belső szépségnek". Isten Igéje azt mondja: "... amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondoskodjatok" (Fil 4:8).
  Ha ilyenek lesznek gondolataink, ilyen lesz annak kifejezése is. A legjobb iskola a helyes beszéd elsajátítására az otthon, de mivel az otthon munkáját oly gyakran elhanyagolják, a tanítóra hárul az a
  
  feladat, hogy segítsen tanítványainak a helyes beszédmód kifejlesztésében.
  A tanítók sokat tehetnek a közösség, a szomszédság és az otthon átkai: a rágalmazás, a pletyka, és a szűkkeblű bírálat. Az ezek elleni küzdelmünkben ne sajnáljuk a fáradságot! Véssük a tanulók lelkébe azt a tényt, hogy ez a szokás a műveltség, a finomság és az igazi szívjóság hiányára vall. Alkalmatlanná tesz az igazán műveltek és kifinomultak társaságára ezen a földön, és a szentek társaságára a mennyben.
  Irtózattal gondolunk az emberevőkre, aki áldozatának még vonagló meleg húsából lakmározik. De vajon ennél a barbár szokásnál nem rettenetesebb-e az a gyötrelem és romlás, amelyet embertársaink indítékainak félreismerése, jó hírnevük befeketítése és jellemük kritizálása okoz? A gyermekek és ifjak tanulják meg azt, amit Isten mond ezekről a dolgokról: "Élet és halál van a nyelv hatalmában..." (Péld 18:21 új prot. ford.). A Szentírás a rágalmazókat, a pletykálkodókat egy osztályba sorolja azokkal, akik "... istengyűlölők... rosszban mesterkedők... szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok. ... irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal..." teltek (Róm 1:30-31. 29. 32). Az, akit Isten Sion polgárai közé sorol, "... igazat szól az ő szívében. Nem rágalmaz nyelvével... nem szerez gyalázatot rokonainak" (Zsolt 15:2-3). Isten Igéje kárhoztatja azokat a haszontalan kifejezéseket és fölösleges szólásmódokat, amelyek a közönségesség határához közelednek. Kárhoztatja a csalfa bókokat, a hízelgést, az igazság megkerülését, a túlzásokat, a kereskedelemben megszokott hamis értelmezéseket, melyek a társadalomban és az üzleti világban érvényesek. "... legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon" (Mt 5:37). "Mint a balga, aki tüzet, nyilakat és
  
  halálos szerszámokat lövöldöz, Olyan az, aki megcsalja az ő felebarátját, és azt mondja: csak tréfáltam!" (Péld 26:18-19).
  Közeli rokon a pletykálkodással rejtett sejtetés, a ravasz, burkolt célzás, amely által a tisztátalan szívű igyekszik sejtetni azt a gonoszt, amelyet nem mer nyíltan kimondani. Meg kell tanítanunk az ifjúságot arra, hogy úgy kerüljék ezt a szokást, mint a bélpoklosságot!
  A nyelv használatában talán nincs még egy olyan hiba amely felett fiatal és öreg könnyebben siklik el, mint az elhamarkodott, türelmetlen beszéd. Azt gondolják, hogy elegendő mentség számukra, ha így érvelnek: "Kijöttem a sodromból, és nem úgy gondoltam a valóságban, ahogyan mondtam". Isten Igéje azonban nem veszi oly könnyen ezt a hibát, ezért így int bennünket: "Láttál-é beszédeiben hirtelenkedő embert? a bolond felől több reménység van, hogynem a felől!" (Péld 29:20). "Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincsen birodalma az ő lelkén!" (Péld 25:28).
  Az elhamarkodott, felületes, szenvedélyes beszéd olyan károkat okozhat, melyeket egy egész élet bűnbánata sem tehet meg nem történtté. Óh mily sok szív tört meg, milyen sok barát idegenedett el, mily sok élet szenvedett hajótörést azoknak éles, elhamarkodott szavai által, akinek segítséget és gyógyulást kellett volna hozniuk!
  "Van olyan, aki beszél hasonlókat a tőrszúrásokhoz; de a bölcsnek nyelve orvosság" (Péld 12:17).
  Minden gyermekben különösen az önzetlenségnek azt a lelkületét kell ápolnunk, amely öntudatlan kedvességet kölcsönöz neki. Ez az egyik legszebb jellemtulajdonság, amely minden életfeladat számára a leglényegesebb képességet nyújtja.
  A gyermekeknek szükségük van elismerésre, rokonszenvre és bátorításra, de ügyeljünk arra, hogy
  
  ne ápoljuk bennük a dicséret szeretetét. Nem jó dolog az, ha különös figyelmet fordítunk szavainkra vagy ha elismételjük előttük bölcs mondásaikat. Az a szülő vagy tanító, aki szem előtt tartja a nemes jellem igazi eszményét és a teljesítmény lehetőségeit, nem ápolhatja vagy növelheti önelégültségüket. Nem fokozhatja az ifjúban azt a vágyat, hogy fitogtassa képességeit és hozzáértését. Aki túl tud lépni önmagán, az alázatos lesz, mégis olyan méltósággal fog rendelkezni, amelyet nem szégyeníthet vagy zavarhat meg a külsőségek hívsága vagy az emberi tekintély.
  A jellem kedves vonásai nem önkényes törvények vagy szabályok által fejlődnek ki. A tiszta, nemes, igaz légkörben lakoznak. A szív és a jellem nemessége a cselekedetek és szavak tisztaságában és nemességében nyilatkozik meg. "Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király" (Péld 22:11).
  Hasonlóképpen, mint a beszéd esetében, ugyanúgy lehet irányítani minden más tárgy oktatását, tudniillik, hogy erősítse és formálja a jellemet. Egyetlen más tárggyal sem igazabb ez, mint a világtörténelemmel. Szemléljük a történelmet isteni nézőpontból!
  A legtöbb történelemtanítás alig több, mint uralkodók felemelkedéséről és bukásáról, udvarok ármánykodásáról, hadseregek győzelmeiről és vereségeiről adott jelentés; a becsvágy, a kapzsiság, a csalás, a kegyetlenség és vérontások elbeszélése. Ha így tanítják a történelmet, annak következményei hátrányosak lesznek. A bűntények, erőszakosságok, szörnyűségek szívet szomorító felsorolása, a kegyetlenségek reklámozása olyan magvakat szór el, amelyeket sok ember életében meghozzák gonosz aratásukat.
  Sokkal jobb, ha Isten Igéjének világosságában
  
  ismerjük meg azokat az okokat, amelyek eldöntik a birodalmak keletkezését és bukását. Az ifjúság tanulmányozza ezeket a jelentéseket és ismerje fel, hogy a nemzetek valódi sikere mennyire összefügg az isteni alapelvek elfogadásával! Tanulmányozza a nagy reformációs mozgalmak történetét és fedezze fel, hogy mily gyakran győztek ezek az alapelvek áldozatok árán, habár gyűlölték és megvetették ezeket, és védelmezőiket börtönbe és a vérpadra vitték.
  Az ilyen tanulmány széleskörű és mélyreható életszemléletet nyújt. Rávezeti az ifjúságot arra, hogy megértse függőségi viszonyait. Azt, hogy össze vagyunk kötve a társadalom és a nemzetek nagy testvériségében, és hogy egy tag elnyomása vagy lealacsonyítása milyen nagymértékben jelenti az egész veszteségét.
  Tanítsanak meg minden fiatalt és gyermeket arra is, hogy ne csak képzelt problémákat oldjanak meg, hanem vezessenek pontos számadást bevételeikről és kiadásaikról! Tanulják meg pénzüket helyesen felhasználni! Akár szüleik támogatásából, akár saját keresetükből élnek, a fiúk és leányok tanulják meg, hogy maguk válasszák ki és vásárolják meg ruháikat, könyveiket és egyéb szükségleteiket, és amikor könyvet vezetnek kiadásaikról, meglátják a pénz értékét és annak helyes felhasználását. Az ilyen tapasztalatok által meg tudják különböztetni a takarékosságot a fukarságtól és tékozlástól, ami a jótékonyság szokásának megalapozására vezeti őket. Megtanítja az ifjúságot az adakozásra nemcsak pillanatnyi felbuzdulásból érzelmeik hatására, hanem rendszeresen és állandóan.
  Ilyen módon bármelyik oktatási módszer segítségül szolgálhat a legnagyobb kérdés megoldásában, hogy a férfiakat és nőket kiképezzék az élet kötelességeinek legjobb elvégzésére.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ